A legkülönlegesebb szauna hagyományok a világ körül

A temazcal az ősi mezoamerikai eredetű gőzfürdők legelterjedtebb megnevezése. Olyan igluszerű kőszerkezetekről van szó, melyeket régen főleg tisztálkodásra használtak, de aztán felfedezték gyógyhatásukat például a szülések utáni kezelésekre, méreganyagok felszabadítására is. A majáknál rituális szerepük is volt. Mexikóban és a közép-amerikai országokban számos régészeti területen tártak fel ilyen ősi gőzfürdőket. Lehettek föld felettiek, félig földbe ásottak és föld alattiak is, kapacitásuk akár a 30 főt is elérhette. Még a mai napig rendeznek temazcal szertartásokat az őshonos falvakban, mely során a résztvevők egy takarókkal beborított, sátorban foglalnak helyet, amelyet a kör közepén elhelyezett, felforrósított kövekre locsolt víz gőzével fűtenek, szinte elviselhetetlenül melegre.

A hammam több mint egy tisztálkodó hely, inkább találkozóhely, ahol a marokkóiak összegyűlnek, hogy bensőséges környezetben pihenjenek. Olyan török és arab térségben elterjedt közfürdő a hammam, mely a muszlim fürdő- és egészségkultúra fontos része. A klasszikus törökfürdő egy öltözőből, egy átmeneti helyiségből és egy forró fürdőteremből áll. A vendégek a termeken áthaladva először a meleg részről a langyosba jutnak, majd egy hidegebb területre, végül pedig egy száraz részre. Marokkóban a belépésnél kapnak egy vödröt, illetve olívaolajat is az emberek, amit magukra locsolhatnak. A fürdőt a nők és férfiak csak külön használhatják.

Ha belegondolunk abba, hogy a kelet-szibériai Jakutföldön olykor-olykor -67 Celsius-fokot is mutat a hőmérő, akkor ne irigyeljük az oroszoktól a 60-70%-os páratartalmú gőzfürdőiket, a bányákat. Egy faházikót szoktak felfűteni szénnel, a kályha mellé pedig szalmát terítenek, amit seprűvel ütögetnek, így fenntartják a magas hőmérsékletet. Esetenként egymást is csapkodják, hiszen ez egy tipikus orosz vérpezsdítő masszázsnak számít. A pórusok kitágulnak, a méreganyagok távoznak, a felmelegedést követően pedig sokan megmártóznak a hideg vizes medencében, vagy kinn a hóban, ezzel fokozva a vér áramlását. A levegő a finn szaunával ellentétben nem száraz, itt inkább a gőzé a főszerep, 60-70 fokos hőmérséklet ugyanekkora páratartalommal.

Ahogy az oroszoknál, úgy a finneknél és úgy általában az északi népeknél nagy hagyománya van a szaunázásnak, de mindenki máshogy műveli. A finneknél létezik egy olyan ősi, ma már egzotikusnak mondható szaunázási szokás, hogy a kémény nélküli faházba nyírfával fűtenek be, a füst pedig az ajtón keresztül távozik. Mikor 3-4 óra múlva már nincs füst, akkor kezdődhet a szaunázás. A házikóban található korom és füst ad egy jellegzetes illatot, a kondérban lévő vízzel pedig mosakodni lehet. A füsttel picit vigyázni kell, de egészségtelennek egyáltalán nem nevezhetjük. Ha kellően megmelegedtünk, csak kilépünk az egy helyiségből álló házból, és meghempergünk a hóban.

A templomszerű, nyilvános gyógyfürdők nagyon elterjedtek Japánban, léteznek beltéri, és szabadtéri változatok is belőlük, de közös bennük a forró, vulkanikus eredetű ásványi anyagokban gazdag 45 fokos víz. Egyes források szerint már 1500 éve léteznek ezek a fürdők, amik tökéletes zen módjára beleilleszkednek a természetbe, kőből és fából állnak. Alapvető szabálya, hogy mindenkinek meg kell tisztálkodni, mielőtt belép a vízbe, a meztelenség a külföldiektől is elvárt dolog. Miután elhagyjuk az onszent, várjunk kicsit a zuhanyzással, hogy az ásványi anyagok be tudjanak szívódni a bőrünkbe.