Fogmosás hamuval, öblítés borral, fogtömés agyaggal

A kosztümös filmeket nézve, korabeli festményeket csodálva sokszor elábrándozunk azon, hogy milyen elegánsak voltak középkori elődeink vagy a századelő dámái, csodaszép ruháikkal, gondosan kidolgozott frizurájukkal. Tudjuk, hogy ez bizony csak a kirakat volt, mert a középkor embere csak hírből ismerte a fürdést, őseink remek gyógyvizeinket is leginkább a lovaik elé rakták. De a korabeli higiénia és a tisztálkodási szokások apró részleteit vizsgálva a fogápolás története is meglepő, és már-már hihetetlen momentumokkal van tele. Nem kérdés, ha szemtől szembe találkoztunk volna az elegáns madamokkal, bizony elszörnyedtünk volna a fogukat látván.
 
Az első, akkor még nem is szabadalmaztatott fogkefe 1857-ben került forgalomba. S hogy addig mivel tartották tisztán a fogaikat az emberek? Nos, legtöbben nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel, a természetre bízták az öntisztulást. Akiben mégis felmerült az igény, hogy barna fogait szebbé varázsolja a korral változóan a következő módszerekhez folyamodhatott.

A korai középkor emberének a vizes (vagy legtöbbször borral való) öblögetésen túl a fogai tisztításához maximum egy darab rongy jutott, amellyel ledörzsölhette a fogára ragadt ételmaradékokat. Használtak már kezdetleges fogpiszkálót és szerettek étkezés után elrágcsálni egy-egy darab kellemes leheletet biztosító gyógynövényt: mentát, szegfűszeget, fahéjat vagy a zsályát. A korabeli borbélyok „fogorvosi feladatokat” is elláttak, ha szükség volt rá, bár csak a legbátrabbak merészkedtek a közelükbe. Fő profiljuk a foghúzás volt, emellett fertőtlenítéshez ecet és menta elegyet használták, fogtöméshez pedig agyagos keveréket alkalmaztak.

Később, az 1700-as években megjelentek az első igazi fogorvosok, akik már fogpótlást, arany korona készítését is vállalták. Az 1800-as évek elejére már lábbal hajtott fúrógépet és fogorvosi széket is használtak. Sajnos, a megelőzés még ekkor is gyerekcipőben járt, bár sokan próbálták hamu és égett rozmaring segítségével tisztítani, majd pedig ecet és bor keverékével öblögetni szájukat és fogaikat.

Az újkor hajnalán még mindig ugyanezeket a módszereket alkalmazták, bár főúri körökben egyre inkább elterjedt a szivacs és a meleg víz használata. Az igényesebbek ekkor már minden étkezés után átdörzsölték a fogukat. A vízhez legtöbbször gyógynövényi adalékokat, puskaport és timsót használtak. A „szájápolási forradalom” az első fogkefe megjelenésével következett, mellyel a gyógynövényekből kikevert alapanyagokat sokkal könnyebb volt a szájba juttatni. A felfedezés elterjedésének lassú folyamatát mi sem érzékelteti jobban, mint hogy a 40-es, 50-es évek Magyarországán még mindig csak keveseknek volt saját fogkeféjük, a felmérések szerint pedig a napi kétszeri fogmosás a mai napig sem része minden ember hétköznapjainak.