A római fürdők technikai csodái

Már a fürdő helyszínének kiválasztásakor is rendkívül körültekintően jártak el a rómaiak. Arra törekedtek, hogy minél melegebb, naposabb helyszínt válasszanak. A meleg és langyos vizű medencék télen nyugat felől kapták a fényt, azonban ha ezt a helyi adottságok nem tették lehetővé, akkor dél felől, a fürdés szokásos ideje ugyanis déltől napestig terjedt. Hasonlóképpen ügyelni kellett arra, hogy a női és a férfi fürdő szomszédos legyen: így elérhető volt, hogy mindkettő meleg vizes medencéjét közös fűtőberendezés lássa el.

A császárfürdők látogatói által használt termek általában egymáshoz szorosan illeszkedve, fűtési okokból kifolyólag az épületegyüttes déli vagy nyugati részén helyezkedtek el. Ezeket a termeket leggyakrabban donga- vagy keresztboltozat fedte. Falaik egyenesek és simák, mert ezek a stukkóborítással ellentétben ellenálltak az állandóan párás és meleg levegőnek. A fürdők a nagy hőingás és nedvesség miatt egyedülálló falszerkezetet is megkívántak, ezért igen gyakori volt, hogy a malterba állatszőröket kevertek bele, s így az sokkal kevésbé töredezett. A vízellátás volt természetesen a fürdő egyik legfontosabb alapfeltétele, így nem csoda, hogy szinte valamennyi fürdő külön ciszternával és vízvezetékkel rendelkezett. 

A fürdőzésnek már a görögök is nagy jelentőséget tulajdonítottak, Olympiában és Eretriában már a Kr. e. 5. századból ismerünk ülőkádakkal és kerek izzadó termekkel ellátott fürdőépületeket, később pedig már a levegő- és vízmelegítés hypocaustumos megoldását is alkalmazták. Ennek lényege az úgynevezett lebegőpadozat, melyet alulról fűtöttek. A fűteni kívánt terem padozatát kőből faragott oszlopok vagy téglapillérek tartották, néha vegyesen mindkettő. Ezekre általában két láb méretű faragott kőlapot helyeztek, melyek sarkaikkal a pillérek középpontjában találkoztak. A lapokat szorosan egymás mellé illesztették, s az így nyert összefüggő felületre öntötték a terrazzót. Ezek vastagsága általában 20 cm volt, de előfordul ennél vastagabb is. A fűtőnyílás belső oldalához egymással párhuzamos, élére állított kőlapokat illesztettek. Az így kialakult csatorna az elégett fahasábok lángjának huzatot biztosított és közvetlenül vezette az áramló meleget a padozat alá. A felforrósított levegő az oszlopok között cirkulált és egyenletesen melegítette fel a padozatot.

Szót érdemelnek a római császárok fürdőinek kiszolgáló helyiségei is, melyeket általában a föld alatt hoztak létre. Ezek a terem- és folyosórendszerek a fürdő üzemeltetése és karbantartása szempontjából voltak fontosak, bennük nagyszámú személyzet dolgozott. A helyiségek egyik része az épület és a medencék fűtését és vízzel való ellátását szolgálta. A meleg levegő kazánházakból, gyújtóhelyiségekből indult a termek pillérekkel alátámasztott vastag padlója alatti rendszeren át, majd a falakba függőlegesen beépített agyagcsöveken keresztül távozott a tető kéményeiből. Ugyanígy rejtve voltak a vízvezetékek is, amelyek általában egy nagy ciszternából vezették szét a vizet az épületen belül.

Természetesen a legpompásabb fürdőkben is szükség volt a kevésbé előkelő, mégis nélkülözhetetlen mellékhelyiségekre, toalettekre. A mellékhelyiséget márványülőkék összefüggő sora alkotta, egymáshoz meglehetősen közeli nyílásokkal ellátva, alattuk gyakran folyamatos vízfolyással öblített elvezető csatornával. Jobb esetben az ülőkék előtt vízvezető bemélyedés haladt, amely papír híján tisztálkodási célokat szolgált. A fürdőtermek kőboltozata 13,5, valamint 19 méteres magasságban különböző napozóteraszokat tart, amelyekhez külön látogatói, illetve személyzeti lépcsőházak is tartoznak. A fürdőzők által látogatható helyiségekben rengeteg speciális terem is helyet kapott, például a masszázs- és olajozótermek mellett a testszőrzet eltávolítására szolgáló terem.