Lovaspóló a vízben, játékosok a víz alatt – a vízilabda története

A vízilabdajáték kialakulásával kapcsolatban többféle elképzelés is kering, az egyik szerint a vízilabda szó jelentéséből lehet az eredetre következtetni. Ez az eredetmagyarázat az angol „water polo” (vízilabda) kifejezésre alapoz. A „polo” szó az Indiai pulu szóból származik – amelynek jelentése labda, ejtése pedig „polo”. Mivel India egykor angol gyarmat volt, nem is kell magyarázni tovább, hogy a water polo szó hallatán egy angol mire gondolt a század elején. Egy vízben játszott lovaspóló játékra. Manapság nehezen tudjuk elképzelni, hogyan is vihették a lovakat a vízbe, de a britek találékonyak voltak. Fából készítettek maguknak lovakat, és azokon ülve „pólóztak”. A „vízi póló”- n nem a mai értelemben vett vízilabdát értették, hanem a lovaspóló egyfajta vízi változatát, amelynél a játékosok egy hordóból készített lovon ülve kergették a labdát.

Egy másik, már jóval valóságosabb elképzelés szerint a mai vízilabda az Angliában oly népszerű rögbiből alakult ki. Az 1860-as évek elejétől Nagy Britanniában gyakran rögbiztek folyókban, tavakban. Állítólag innen ered a sportág kezdeti durvasága, és a gólszerzés szokatlan módja is, amely szerint a labdát két kézzel kellett a gólvonalra, a medence széléhez, vagy a csónakba juttatni. A szakirodalom szerint az ősi skót vízilabda szabályait is a rögbiből vették át. Nem véletlen hogy a vízilabda őskorában gyakran emlegették „water rugby” azaz vízi rögbi néven a játékot. Feljegyzések szerint az 1860-as években, Londonban, a fürdőzők labdával játszadoztak a vízben. Birkóztak, megpróbálták megszerezni, dobálni azt, míg a strandolókból verbuválódott közönség nagyszerű hangulatban szórakozva szemlélte a küzdelmet. Talán ez a közönségsiker adta meg a lökést a vízilabdajáték kialakulásának, és talán ez ösztönözhette az úszóversenyek szervezőit arra, hogy a gyakori, nagy népszerűségnek örvendő úszóviadalok szüneteit valami érdekes attrakcióval egészítse ki. Így lett a „vízifutball” néven emlegetett játék az úszóünnepélyek kiegészítő szenzációja.

Az első igazi mérkőzést a londoni Crystal Palace uszodájában vívták, 1874-ben. Két évvel később, 1876-ban, Glasgowban, William Wilson kidolgozta az első hivatalos „water polo” szabályokat, így ettől kezdve már hét-hét fős csapatok, bírók jelenlétében, zászlók szegélyezte pályán küzdöttek a győzelemért. A szabályok évről évre változtak, csökkent a kapu, a labda mérete, változott a gól ismérve, pontosították a szabálytalanságokat, csökkentve a brutalitást. Napjainkban is a kemény küzdelmekről híres a vízilabda, de jó hat tudjuk, annak idején a labdával együtt gyakran a játékost is víz alatt tartották, mindenféle szankció nélkül. Ahogy egyre ismertebbé vált a játék, úgy változott a technikája, szabálya, és nem utolsó sorban a felszerelése.

A kezdeti korszakban évről évre módosították a szabályokat, modernizálva a játékot. Az egyik ilyen jelentős módosítás a kapu alkalmazása volt, ami a skótok nevéhez fűződik. Amíg nem volt kapu, egy-egy hajót állítottak a „pálya” két végére, ide kellett dobni a labdát, itt állt a kapus is. A skótok fejlesztették ki először a tutajok elé helyezett léceket – mai kapufákat – majd később kivették a tutajt a kapufák közül, és hálóval helyettesítették azt. 1879-ben már a focikapu mintájára alakították a vízilabdakapukat is, amely 10 láb (három méter öt centi) széles volt. Mivel a csónakba való labdadobás nagyban nehezítette a gólszerzést, így a kapuk alkalmazása, a játék további fejlődését eredményezte. Miután a kapus már nem állhatott tovább a csónakban, így került ő is – a hálós kapuk alkalmazásával – partról a vízbe.

Az angol vízilabda később meghódította a világot. Először a környező európai országok, majd mi magyarok is megismerhettük. Magyarországon 1897-ben mutatkozott be a játék azt követően, hogy dr. Füzesséry Árpád ügyvéd, a Magyar Úszó Egyesület vezetőségi tagja kérésére Angliából megküldték a sportági szabályok gyűjteményét. Hivatalos meccset 1899-ben, Siófokon vívták. A magyar vízilabdasport későbbi nagy eredményeinek megalapozója Komjádi Béla volt, aki forradalmasította a játékot: a magyarok gyorsabbak és mozgékonyabbak voltak a vízben ellenfeleiknél, ragyogó összjátékkal, szellemes rögtönzésekkel múlták felül riválisaikat. Komjádi – aki edzői, sportvezetői tevékenysége mellett sportújságíróként dolgozott – nemzeti üggyé emelte a vízilabdát.