Ókori Róma - a vizek birodalma
A rómaiak igazi vízimádók voltak, városaikban rengeteg szökőkutat, fürdőt, utcai kutakat építettek, melyekbe gyakran messzi kilométerekről vezették a vizet. A birodalom bukása után nem is tudta ezt utánuk csinálni senki. Utánuk nem csak sötét, de mocskos középkor következett.
A vízvezetékek legfőbb feladata persze a nagyobb városok lakosságának tiszta ivóvízzel való ellátása volt. A legjobb, azaz a legtisztább ivóvizet forrásokból nyerték, s szűrésükre még külön iszapfogókat is építettek. Kevésbé jó volt a folyókból, s még kevésbé a tavakból nyert víz. Jelentős mennyiségű vizet igényeltek a városi háztartások, a kertek és szökőkutak, továbbá a különféle iparos műhelyek. A Tiberis csekély vízhozama miatt a malmok hajtására is a vezetékek vizét használták.
Természetesen sok vizet igényeltek a közfürdők is, melyekből a császárkorban már több száz üzemelt. A meleg éghajlat miatt a rómaiak nagyon kedvelték a fürdőzést, mondhatni igazi divatja volt az előkelők körében, ám a pórnép is rendszeresen látogatta a közfürdőket. A római fürdők tehát nemcsak tisztálkodásra szolgáltak, de a társas élet színterei voltak. A belső tereket pompás szobrok díszítették, árnyas csarnokaikban irodalmi felolvasásokat tartottak - ezt a hagyományt igyekeznek feléleszteni manapság a budapesti Lukács fürdő falai között.
A vízvezetékek, ezek a nem csak hasznos, de csodálatos építmények még mai romjaikban is igen impozánsak. A pilléreken nyugvó monumentális csatornarendszerek gyakran 2-3 emeletben egymás fölé épített boltíveken szállították a hegyvidékek hűs forrásainak vizét a római városokba. A felszíni építmények mellett néhol alagutakban tűnt el a víz: az csatornák építésénél mindig kihasználták a terepviszonyokat. Az építmény pilléreinek, egyes elemeinek rögzítésénél a megfelelő lejtést is biztosítani kellett, mely mind a mérnökök, mind az építőmunkások részéről igen gondos munkát igényelt. A falazott kőcsatornákban folyó víz a városokba érve ólom- vagy kerámiacsövekbe került.
Róma városának vízellátását több mint 400 km-t kitevő vízvezeték-hálózat biztosította, mely naponta több mint egymillió m3 vizet szállított: az örök város vízfogyasztása egy mai nagyvároséval egyezett meg! Róma vízellátásának irányítását a császárkorban már egy külön felügyelő, a curator aquarum látta el, akinek kötelezettségei közé tartozott a vezetékek állapotának figyelése, karbantartásuk szervezése, a víz felhasználásának szabályozása. Ekkor már minden kisebb-nagyobb itáliai város kapott vízvezetéket, majd a 2. század folyamán elkészült csatornahálózatuk is.
Szabályozták a fogyasztást
A vízhasználatot hatósági előírások szabályozták. Engedélyhez volt kötve a víz használata, s az is, hogy mennyi vizet lehet elvezetni. A jogtalan vízhasználat régóta előforduló visszaélés volt. Már Kr. e. 144-ben intézkednie kellett a senatusnak a vízvezeték megrongálói, illetőleg ?megcsapolói? ellen.
Magánhasználatra tehát engedélyt kellett kérni, melynek betartását ellenőrizték is. A kifolyónál fel kellett tüntetni az engedélyezett kivezető cső méretét, típusát, a tulajdonos nevét, az engedélyezett csövek számát, valamint, hogy az engedély a nap mely óráira terjed ki. A vezetéket ugyanis csak a feltüntetett időben volt szabad használni, ugyanis vízhiány léphetett volna fel, ha túl sokan akarták volna egyszerre használni a vezetéket.
Az antik világ leghosszabb vízvezetéke
A rómaiak leghosszabb vízvezetéke pedig a Közel-Keleten, a mai Jordánia és Izrael területén épült meg a Krisztus utáni évszázadban. 170 kilométer hosszú volt és másodpercenként 300-700 liter víz folyt rajta keresztül. Azért volt rá feltétlenül szükség, mert a Közel-Keleten sok gondot okozott a vízhiány a római légióknak. A több mint egy évszázadon át épült csatornarendszeren Syria provinciából, a mai Jordánia területéről szállították a vizet Palesztinába. Az latinul aquaeductusnak hívott vízvezeték tíz nagyvárost látott el vízel Palesztínában, és Gadarában, a Genezáreti-tótól 10 kilométerre ért véget. Ám Gadarában csalódás várt a római mérnökökre. Gadara egy hegytetőn épült. Az terv szerint a vizet el kellett volna juttatni a magaslaton épített kőtározóba, amely a város szökőkútjait látta volna el vízzel. A számításokba azonban hiba csúszott: a nyomás túl alacsony volt ahhoz, hogy a tározót feltöltse - így a szökőkutak sohasem léptek működésbe.
Pannon emlékek
A római provinciákban is épültek vízvezetékrendszerek, Magyarországon is tártak fel ilyeneket. A mai Dunántúlt magába foglaló Pannónia tartomány több valamikori római városában is jelentős aquaeductusok voltak, így Aquincumban (Óbuda), Savariában (Szombathely), Gorsiumban (Tác), Scarbantiában (Sopron) és Brigetióban (Ószőny). A leghosszabb pannóniai vezeték a savariai volt, mely a rohonci völgy felett feltörő források vizét szállította a városba. Aquincumnak pedig két magas vezetéke volt, melynek maradványait még ma is megbámuljuk a Békásmegyer, Szentendre felé kivezető autóút mellett. A mintegy 5 km-es vízvezeték a mai Római fürdő területéről több forrás vizét szállította a légiós táborba, ahová egy északkelet-délnyugat irányú, ugyancsak boltíves vezeték is szállított vizet, melynek maradványai Óbuda több helyén is előkerültek.
Hradszki Róbert, Termalfurdo.net szerkesztő
