Úszásnemek: A pillangóúszás

A pillangóúszásnál, a mellúszáshoz hasonlóan a test helyzete hullámszerűen változik. A testnek mindig hason fekvő helyzetben kell lennie, miközben a vállaknak a víz felszínével párhuzamosan kell elhelyezkedniük. A pillangóúszás lábmunkája leginkább a gyorsúszáséhoz hasonlít, de itt mindkét lábbal egyidejűleg végezzük az ostorcsapásszerű mozdulatot.

A kar mozgása víz feletti kar előrevitellel, egy síkban, szimmetrikusan, egy időben kell, hogy történjen, hasonlóképpen a víz alatti is. A vízfogás és a húzás első szakaszában a test megemelkedik, vele együtt a tömegközpontja is. A tömegközpont helyzeti energiája megnő, amelyet akkor tud hasznosítani az úszó, amikor a kar az előrelendítés második szakaszába kerül. Visszasüllyedéskor mozgási energiává alakul át, és ez előre- vagy hátracsúsztatja az úszót. A test helyes tartása esetén előre-, helytelen tartása esetén hátracsúszhat az úszó. Ha mélyen tartja a fejét és a fenekét igyekszik fenntartani, akkor előrecsúszik, ha a fejét fenntartva helyezkedik el és a feneke lent marad, akkor hátracsúszik. Ezt a mozdulatsort úgy is el lehet képzelni, amikor az úszó megemelkedik a levegővételhez, majd befejezi azt a kar előrelendülésekor, azzal együtt mozdulva a fej lehajtására kerül sor, mintha valami hullámfelületen keresztül át kellene bukni és a víz alá merülni. Előre-lefelé kellene csúszni. Ez a mozdulat hasonlít a delfinek víz fölé jöveteléhez és lebukásához. A két láb összeszorított, nyújtott pozícióban követi a törzset, a lábszár és a talp ostorszerű felhajtó mozgást végez fölfelé, előkészítve azt a lábcsapást, amely a karhúzással egy időben valósul meg.

Az úszó nem a víz felszínén vagy a víz alatt viszi előre karjait, hanem a víz felett egyszerre csapja előre. A kartempó két nagy szakaszra osztható, víz felettire és víz alattira. A pillangó tempó a kéz vízbe érésével kezdődik. A karok könyökben kissé hajlítva, vállszélességben, vagy azon belül, kifelé néző tenyerekkel, a hüvelykujj felől érkeznek a vízbe. Ezt követi egy kifelé, lefelé húzás, egészen a vízfogás helyzetéig. A vízfogásnál a könyök kissé hajlított, a kezek megtámaszkodnak a vízen, majd kezdődik a kartempó propulzív része, a befelé húzás. A karok egy félkörív mentén lefelé, befelé húznak. A könyök fokozatosan behajlik, a kezek a mellkas alatt közel kerülnek egymáshoz, a tenyerek a szakasz végére hátrafelé néznek. Innentől az úszó felfelé, hátrafelé tol, mindaddig, amíg kezei kinyúlnak. Ez a tolás fázisa. A víz alatti karmunkánál a kézfej sebessége fázisokon belül, és összességében is folyamatosan gyorsul. A kar víz alatti mozgását a szabadítás és a karelőrevitel követi. A kar nyújtott, a tenyerek a comb felé néznek. A váll és a könyök emelése indítja a mozgást, miután a kar kikerül a vízből enyhén hajlított könyökkel lendül előre. A karelőrevitel utolsó fázisában a kézfejek kifelé fordulnak, előkészülve a vízbeérkezésre.

A lábak, a lábfejek és lábszárak függőleges síkban való együttes fel- és lefelé mozgatása egyszerre történik. A lábaknak nem kell azonos síkban elhelyezkedniük, de a váltakozó mozgások tilosak. A lábtempónak két szakasza van, egy lefelé irányuló rúgómozdulat, és egy felfelé irányuló lábemelés. A lefelé irányuló rúgómozdulatnál a láb mozgása a gyorsúszáséhoz hasonlóan a csípő süllyedésével kezdődik, amit a comb, majd a térd és az alsó lábszár mozgása követ. A lábfejek enyhén befelé fordítottak. A lábszár kissé lemaradva követi a láb mozgását. Legvégül a lábfej csapódik, és zárja az ostorcsapásszerű rúgást. A felfelé irányuló mozdulat a csípő feszítésével, nyújtott végtaggal történik (nem szabad hajlítani a térdeket ebben a fázisban). A lábak addig emelkednek, míg egy vonalba nem kerülnek a csípővel. 

Egy karmunkára két teljes lábmunkát kell végrehajtani.

Az első mozdulatrész, amikor lezárt fejű tartásközben siklunk, a hát érinti a víz tetejét, a lábak zárva és nyújtva vannak, a lábfej pedig spicctartásban van. Mozdulatlan törzzsel húzzunk, miközben a mutatóujjak összeérnek. A karokat hajlítsuk be 45 fokos szögben. Eközben a tenyerek tolásba kezdenek. A karok megkezdik az előrelendülést, itt fontos arra figyelni, hogy ne emeljük magasra a karjainkat. A tenyérrel laposan simítsuk a víz tetejét, gyengén érintve azt. Ilyenkor a kissé leengedett könyökök beleakadnak a víz felszínébe. Ez az előrevitel lassan befejeződik, a fejet mélyen kell tartani. A karok a lezárt fej állapotában fejezik be a mozgást, a lemenetel szűk, kismértékű lábcsapással kezdődik. A nyújtott lábfejek kissé kiemelkednek a vízből, majd erőteljesebben csapódnak a vízbe.

A második mozdulatrész a „lemegyek-feljövök”. Ujjhegy, csukló, váll és fej, hát, derék, fenék, talp időbeni sorrendjében, egymást követően történik lefelé a mozgás végrehajtása, siklás helyzetből kiindulva. A derékemelést úgy kell végrehajtani, hogy jó mélyre csússzunk, innen kell erőteljes homorítással, a nyújtott karok fül mögé helyezésével felfelé feszíteni. Amikor az ujjhegy eléri a víz tetejét, akkor kell az új tempót elkezdeni.

A pillangóúszásnál a karhúzás biztosítja a felsőtest kiemelkedését, magától értetődően erre az időszakra esik a levegővétel. Amikor az úszó a hullámmozgás alsó pontján van, és mindkét kezét előrenyújtja, meg kell várnia a pillanatot, amikor az ujjak elérik a víz szintjét. Ekkor erősödik a levegő kifújása, a préselés. A karhúzás megindítását azonnal követi a fej megemelkedése, és megkezdődik a levegő beszívása, amikor a húzás befejező szakaszban vagyunk, és a tolás megkezdődik. A tolás végén visszahatjuk a fejet.

Abban az esetben, ha az úszó a húzást előbb kezdi meg, mint ahogy a keze felér, akkor hiába emeli a fejét a karmozgás megfelelő fázisában, a levegővétel a kar előrevitelének szakaszára tolódik el, ami kellemetlen hatást fejthet ki. Az íves, lendítő mozdulat, ami a szép hullámmozgást hozza létre, megtörik. Az eredményes levegővétel érdekében meg kell állítania a kézmozgást a combnál, megindul a lecsúszás, de a kéz még hátul van. A mélyre került váll már nem tudja olyan szabadon végrehajtani a kar előrevitelét, és mintegy előreszakítja a karjait az úszó. Az egész ritmustalanná válik, ennél fogva lassabb is lesz.

A mellúszás egyik változataként alakult ki. A pillangózó stílus abból az elképzelésből született, mely szerint a gyorsítás érdekében a karok mielőbbi előrejuttatását kellett valahogy megoldani. Mivel a víz ellenállása nehezíti a víz alatti karelőrevitelt, ezért egyszerűbb, ha az úszó víz fölött teszi előre karjait. Egyre többen kezdtek áttérni erre a technikára, de még hosszabb távot nem mindenki tudott leúszni vele, így bizony az is előfordult, hogy néhány versenyző pillangó kéztempóval kezdte a versenytávot, majd mikor elfáradt, átváltott mell kéztempóra. Sokáig mellúszó lábmunkával pillangóztak, csak 1936-ban jelent meg Higgins páros lábú, ún. delfin lábmunkája. A FINA 1952-ben ismerte el negyedik hivatalos úszásnemként a pillangót, és 1956-ban már szerepelt az olimpiai férfi és női úszóversenyek programjában.

Az első pillangóúszó karmunkával kísérletező magyar úszók Csík Ferenc és Barócsy Sándor voltak 1935-ben. A delfin lábmunkát Európában először 1948-tól Fejér Zsolt használta, őt azonban emiatt rendszeresen kizárták szabálytalan úszás miatt. A hetvenes évek kiemelkedő pillangóúszója a kilencszeres olimpiai bajnok Mark Spitz.

Ezt követően a következő látványos változás a pillangóúszás technikájában az 1990-es években volt megfigyelhető, melynek során a pillangóúszók a levegővétel során fejüket a vízből kiemelve oldalra fordították. Nem előre vettek levegőt – hanem a gyorsúszás mintájára oldalra.