A meztelen fürdőzés szigorú etikettje: ilyen a japán hagyomány
Japán egész területe nagyon gazdag hőforrásokban, és ezt a lehetőséget az ott élők mindig is kihasználták. A legrégebbinek mondott, ma is üzemelő, Sikoku szigetén található fürdőt ezerötszáz évesre becsülik a történetírók. Nagy előnyük van tehát japán barátainknak fürdőkultúra terén, tanuljunk egy kicsit az ő történetükből!
A régi korokban nyáron a köznép gyakran fürdött folyókban vagy tavakban, esetleg a tengerben, de a nemesek nem szívesen mutatkoztak meztelenül, ezért inkább csak rituális célból mártóztak meg a hideg vízben. Várták viszont őket forró vízű fürdők a szentélyek közelében, ahol meleg vízben vagy gőzben fürödtek. A templomokban és a gazdagok házainak udvarain külön épület állt a fürdőzők rendelkezésére. Ennek a kis háznak két helyisége volt, és a közelében lévő kútból kötél vagy lengőrúd segítségével húzták fel a fürdéshez szükséges vizet. Az egyik helyiségben, az agyagtűzhelyben állandóan vízzel telt hatalmas vaskondér állt. A vízgőz bambuszcsövön át jutott a szomszédos helyiségbe, ahol egy vagy több fürdőző tartózkodott a gőzben. Ugyanitt egy meleg vízzel megtöltött nagy fa vagy kődézsában is fürödhettek.
Isteni fürdők
Vidéken a fürdésnek egy másik módját is alkalmazták. Egy agyaggal körültapasztott nagy kődézsát rögzítettek a földhöz, s ezt, ha nem használták kis tetővel fedték be. A kődézsába száraz gallyakat helyeztek, majd meggyújtották. Ha a dézsa oldala eléggé felmelegedett, a hamut lapáttal kiszedték, vizet öntöttek bele, amely az oldalfalakat érve felforrt. Ezután mindenki, egymás után beleült a dézsába, amíg a víz ki nem hűlt. A nemesek felöltözve, mások viszont meztelenül fürödtek. A meleg vizes fürdőket legtöbbször a szerzetesek használták, hiszen az ő részükre a rituális tisztálkodás is kötelező volt. A meleg forrásokat a gyógyászatban is használták számos betegség, például a nátha ellenszereként. Az ilyen helyeken istenségek laktak, szentélyeknek tartották és isteni fürdőknek nevezték.
Előbb a vendég, aztán a családfő, végül a többiek
Japán egészére főként a meleg fürdők szeretete a jellemző, gyakori volt a naponta többszöri megmártózás a 45-50 Celsius fokos vízben, úgy két-három percen keresztül. A bőr kipirul, és a fürdőző rendkívüli módon felfrissült. A huszadik század harmincas éveiben, Tokióban, az 1180 közfürdőben naponta félmillió ember fürdött. Minden kis falu rendelkezett fürdővel. A jómódúak magánházaiban is volt fürdő, és az egész háznép naponta egyszer megfürdött. Ha vendég volt, elsőnek ő, majd a családfő, utána a legidősebb fiú, őt követte a háziasszony. 3-10 perc közti időt töltöttek a fa- vagy kőkádban. Már a kádba lépés előtt lemosták, leöntötték őket, mondhatnánk, lezuhanyoztak.
Ma is szigorú a fürdő etikett
„Onszen” - így hívják a hagyományos japán fürdőt, amelyek általában kisméretű épületekben, illetve ahhoz tartozó külső területen található, sokszor fából vagy kőből készült medencék. A fürdőzésnek, az onszen használatának ma is nagyon szigorú etikettje van Japánban. Már az épületbe lépéskor le kell vetni a cipőt, sokszor pedig a belépőjeggyel együtt egy kis törülközőt kapunk. Ma már a legtöbb onszennél külön van a férfi és a női szárny, aminek fő magyarázata, hogy az onszeneket meztelenül használják. A ruhák ledobása után aztán - szégyenlősebbek a kapott mini törülközőt maguk elé teríthetik - belépünk a mosdásra szolgáló térbe. Itt egy kis sámlira ülve, a falra szerelt zuhannyal és a mellette található folyékony szappannal és samponnal tisztára kell mosni magunkat: a fürdővízbe csak tiszta testtel ereszkedhetünk. Ha valamiben nem vagyunk biztosak, csak nézzük, mit tesznek japán fürdőtársaink. Japán életében, ahol a nemzeti tradíciók megőrzését ma is fontosnak tartják a mai élet mindennapjaiban is jelen van az ősi fürdőkultúra. A hagyományosan közösen és meztelenül fürdőző japánok számára a fürdő tradicionális kikapcsolódási lehetőség a harmadik évezredben is.
