Fürdőkád ókori mintára – csupa meglepetés az otthoni spa története

Hazaérve a munkából, egy hűvös, esős, őszi estén nincs is jobb, mint forró vizet engedni a fürdőkádba, bekapcsolni valami lágy zenét, meggyújtani egy gyertyát és elmerülni az habbal vagy fürdőolajjal illatosított fürdőben. De vajon mióta vár a harmonikus fürdő élménye otthonunkban?

Azt, hogy a görög sportolók vagy az ókori Róma életigenlő előkelőségei napi rendszerességgel látogatták a fürdőket, régóta tudjuk. Kleopátra szamártejes fürdőjéről is sokat hallottunk már. Az Ókori Kelet államaiban úgy tartották, hogy az illatos fürdő vonzza a jó szellemeket, a boldogságot és a szerelmet. Feljegyzések szerint Krisztus előtt 3300-ban az Indus folyó partjainál egy palotába- a benne élők kényelme érdekében - óriási vízi csőrendszeren keresztül juttatták el a fürdővizet. Az első egyszemélyes kádról szóló annotációk Kréta szigetéről valók, ahol egy 1,5 m-es, lábakon álló, agyagból készült fürdő alkalmatosságot használtak. Ezt a leletet tartják a 19. századi, később klasszikussá vált „szabadon álló kád” ősének. A legmódosabb római polgárok privát fürdőszobái már sokkal díszesebbek voltak, egész teret körbe ölelő medence méretű süllyesztett márvány kádakkal, ólomból készült bronz csőrendszerekkel.

A fürdőkultúra virágzott, egészen a középkorig, amikor viszont a kereszténység szigorú szabályainak terjedésével a fürdés aktusa szentségtöréssé vált, s így az igaz hívek büszkék voltak arra, hogy nem mosakodtak. A hölgyek és az urak még a 18. században is parfümmel leplezték kipárolgó, áporodott testszagukat, a testükön képződő koszrétegről pedig azt tartották, hogy megóvja őket a káros külső hatásoktól. A „fürdőkád” akkoriban alig volt nagyobb egy tányérnál, s épp csak az ujjuk hegyét mártották bele a tányérkába, amelyben víz helyett inkább valamiféle alkohol vagy tej volt. Még a franciák legendás Napkirálya, XIV. Lajos is abban merítette ki a tisztálkodás fogalmát, hogy reggelente bedörzsölte a kezét némi konyakkal. Szerencsére a 19. században a klasszikus dolgok iránt újból fellángoló szeretetnek köszönhetően a fürdők népszerűsége megnőtt, és a lakásokba felszerelt vízvezetékek következtében a higiénia és az igényesség jelévé vált, visszakerült az otthonokba a szappan és igazi fürdőkád is.

1883-ban az Általános Szaniter Gyártó Vállalat és a Kohler gyár kezdett el előállítani öntöttvas kádakat. Ezek a kádak még nagyon messze voltak a díszes lábazatú, formatervezett termékektől, inkább hasonlítottak egy lóitatóra. Ez akkoriban egyáltalán nem zavarta az embereket, ugyanis legtöbbjük még soha nem látott kádat. Az első világháborúig külön fürdőszobák sem léteztek, a mosdó helységek a hálószobák és a szalonok részét képezték. A mai modern fürdőszobák kialakulásának kezdete az I. Világháború utáni nagy építkezési „bumm” idejére tehetők, mely az Amerikai Egyesült Államokban robbant ki. Innentől kezdték el az egész világon, a házon belül külön álló fürdőszobák építését, melyekben helyet kapott a kád, mosdó, vécé és a zuhanyzó is. Persze ez sem ment egyik napról a másikra, a 20. század végére az újonnan épült házak 100%-ában volt külön fürdőszoba, míg 1921-ben ez az arány az otthonokban mindössze 1% volt.