Mikor a medence csak minket csábít – Furcsa kaland egy budapesti fürdőben
A Duna parthoz közeli, platánokkal körülvett Lukács fürdő mindig is az egyik személyes kedvencem volt a fővárosi fürdők között.
Már a kertben a bejárat felé sétálva megérint az az egészen különleges történelmi, vagy talán inkább irodalmi hangulat, amit számomra valamiért csak ez a budapesti fürdő képes megidézni. Talán a Rudas, a Gellért vagy Széchenyi már túl nemzetközi és zsúfolt ahhoz, hogy kialakulhasson az ilyen típusú elmélyültség.
A Lukács kicsit olyan, mintha hazaérkeznénk, vissza a kulturális gyökerekhez. Jó érzés elképzelni, hogy Illyés Gyula is ugyanazokra a platánokra nézett fel a pénztárhoz igyekezve, mint mi. Szeretem elképzelni, ahogy a 20. századi magyar értelmiség krémje a gőzben tárgyalja ki ügyes-bajos dolgait, vagy elszürcsöl egy kávét a fürdő büféjében. Szinte látom magam előtt, ahogy Kodály egy padon állva emlékezetből vezényel valamit, vagy amint Kolozsvári Grandpierre Emil a nőket hajtja „földön, vízen, levegőben”.
Illyés nyomában a Lukácsban
A Lukácsot igen különleges aura veszi körül és ahhoz, hogy ezt megtapasztaljuk, nyugalmas időszakban érdemes felkeresni. Legutóbb egy pénteki szaunaest alkalmával tudott magával ragadni ez a légkör, hiszen ilyenkor este tíz után a szaunázóké az egész fürdő. Az esti hidegben, egyedül tempózva az úszómedencében könnyedén belehelyezkedhetünk Illyés Gyula ötven évvel ezelőtti lelkiállapotába:
„1965. január elsején délelőtt fél tíz és háromnegyed tíz között a budai Lukács fürdő nyílt medencéjében egyetlenegy lélek sem volt, rajtam kívül. A hőmérő jóval zéró alatt állhatott, mert az úszó csak néhány métert láthatott maga elé, a gyapjú sűrűségű pára miatt. A fűtött üvegfolyosó végén fürdőnadrágban beszélgetett Jékely, azt hiszem, az építész Ráczcal; a zuhanyozóban nyüzsgött a szilveszterezésből idesereglett fiatalság, de a medence senkit sem csábított”. (Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1961-1972)
